rékaliza

Emlékszem, deee elfelejtettem – rékaliza

Számomra az emlékszem, de elfelejtettem kifejezés a belső tudást jelenti, azt, hogy minden fontos készség, képesség, tudás már eleve bennem van. Hogy ehhez a tudáshoz nem tudunk, vagy inkább nem merünk kapcsolódni, az szerintem teljesen egyértelmű. A világról és önmagunkról szóló ismereteink nagy részét kívülről programozták belénk. Igazán stabil és helytálló és valóságos ismereteket viszont akkor szerezhetünk, ha nem a külvilág dolgaival vagyunk lefoglalva, hanem befelé fordulunk és figyelünk.

A világról és önmagunkról szóló ismereteink nagy részét kívülről programozták belénk. Igazán stabil és helytálló és valóságos ismereteket viszont akkor szerezhetünk, ha nem a külvilág dolgaival vagyunk lefoglalva, hanem befelé fordulunk és figyelünk.
2020 előtt csak nagyon kevés európai ember tudta, hogy merre van Hupei tartomány vagy hol van Vuhan, ma pedig szinte már irigykedéssel tekint a világ erre a régióra, mert ők már túl vannak rajta.
A koronavírust megelőző időszakban még pár hónappal ezelőtt még azt gondoltuk, hogy minden rendben van. Végeztük a feladatainkat, éltük az életünket, hódoltunk a megszokásainknak és kényelemben éreztük magunkat. A mai modern emberre különösen jellemző a kényelem hajszolása. Mindig azt a helyzetet, feladatot szeretjük, amelyet könnyen kivitelezhetőnek tartunk. Tudom, hogy most lesznek olyanok is, akik azt mondják, h én nem, én sosem a könnyebbik végéről közelítettem meg a dolgokat. Ez csupán részben lehet igaz. Ha körülnézel a környezetedben és meglátod a valóságot, akkor rájössz, hogy az életed igen sok területén a könnyebbik megoldást választottad.
Az otthonunk tele van mindenféle csodálatos eszközzel, amelyek könnyebbé teszik az életünket, gondolj csupán a legbanálisabb konyhai eszközökre, a könnyebbséget hivatottak szolgálni.
A gond nem a technika vívmányaival van, hanem a FELHASZNÁLÓVAL. Miért gondolom így?
A valóság az, hogy a könnyebbség keresése tölti ki az életünk nagy részét. Amikor olyan dolgokat hajtunk végre, amit könnyen és kényelmesen meg tudunk tenni akár még elégedettek lehetnénk.
De mégsem vagyunk teljes mértékben elégedettek sem önmagunkkal, sem az életünkkel, sem pedig a világgal. Mindig egy teljesített faladat után jön a következő gondolat, hogy nem lehetne ezt még ennél is könnyebben elvégezni? Akkor jön a következő gondolat, hogy biztosan van még ennél is könnyebb megoldás a problémámra, csak meg kell találnom. Ezután az összes figyelmünket az újabb keresés foglalja el. A keresésünk fókusza pedig egy újabb eszköz, vagyis az anyag.
Az anyagi világ pedig folyamatosan fejlődik, egyre gyorsabb és okosabb lehetőségeket kínál pillanatnyi igényeink, elvárásaink kielégítésére. Akár még ezzel sem lenne gond, ha ezt mi valóban és helyesen tudnánk használni. A probléma nem a technikai vívmányokkal van, hanem azzal, ahogyan ezekkel mi bánunk, mert nem önmagunk fejlesztésére, hanem önmagunk ellen használjuk ezeket.
Önmagunk ellen, mert ugyan ezek rengeteg időt felszabadítanak fel, de mi mit kezdünk ezzel az idővel? Vajon arra használjuk-e, hogy befelé forduljunk, hogy a belső igazságunkat megleljük? Úgy látom, hogy nem ez a jellemző.
Azt látom, hogy a technika vívmányai ellenére mi nem vagyunk szabadabbak, nem lettünk tudatosabbak, sőt… talán a legjobban most vagyunk az anyaghoz kötve. A látszólag könnyebb megoldások keresése olyan, mint egy horgony, amely ólomsúlyként húz lefelé, egyre mélyebben az anyagba és az illúzióba.
Azért sem látjuk meg ezt, mert a könnyebbség és a kényelem egy látszat biztonságérzetet ad.

Ki ne hallott volna az anyagi biztonságról, ki nem kereste eddig a stabilan kiszámítható, biztonságos kapcsolatokat? Az ember állandóságra vágyik, teszi mindezt úgy, hogy sem a világban, sem a természetben, de még az életben sem találunk olyan élőt, ami állandóan ugyanolyan marad. Ami állandó, vagyis mindig ugyanolyan – az nem élő, az élettelen.
Minden, ami él, az folyamatosan változik és átalakul. Mi pedig éppen ennek az átalakulásnak és a változásnak állunk ellen. Nem önmagunk működését szeretnénk fejleszteni, változtatni, hanem a külső körülményeken. Mert külsőt, azaz az anyagi világot, annak kényelmét és látszat biztonságát tartjuk elsőrendűnek és nem a belsőt.
A hamis biztonságérzet lényege az, hogy a dolgok egyáltalán nem, vagy csak nagyon-nagyon lassan és kis mértékben változnak, még az sem baj, ha egy picivel rosszabb lesz. Ez emlékeztet engem a békákra. A békákat is ugyanígy főzik. Beleteszik őket elevenen a vízzel telt fazékba és lassú tűzön elkezdik főzni őket. A fazékban a békák megélik a látszat biztonságot, mert együtt vannak, van víz is levegő is, minden rendben van – gondolják. A víz pedig közben melegszik, persze a helyet mindig csak egy kicsivel rosszabb, mert a víz csak egy kicsivel lesz melegebb, de a békák nem tesznek semmit, pedig bármikor kiugorhatnának a fazékból, de nem teszik meg, mert a változás igen lassú, csak egy kicsivel lesz mindig rosszabb és mire észbe tudnának kapni, már fel is forr a víz. Néha mi is úgy viselkedünk, mint a békák, igyekszünk jó pofát vágni a kicsivel rosszabbhoz és maradunk a tétlenség lassan elviselhetetlenül forró állóvizében.
Amikor erre gondolok a fülembe cseng a JÁRT UTAT JÁRATLANÉRT FEL NE HAGYJ – mondás. Vagyis maradj a látszólag kényelmes, de hamis biztonságban. A járatlan út pedig az ismeretlentől való félelmet ébreszti fel bennünk. Ezért csak az eddig ismert, megszokott dolgokkal vesszük körül magunkat, nem újítunk, nem változtatunk. Gyűjtögetjük a kényelmes, könnyű, ismert és megszokott dolgokat, amikbe belekapaszkodunk. Ám még mindig az anyagban van a figyelmünk fókusza és a felhalmozott kapaszkodókat nem merjük elengedni. Így válik az anyagi világ kapaszkodója egy külső korláttá, amely mozdulatlanságra kényszerít. A külső korlátok halmozásával pedig mi magunkat zártuk körbe, lassan már ki sem látszunk mögülük. Ez pedig önmagában véve egy dupla csapda.
Ezt azért nevezem dupla csapdának, mert éppen ez, vagyis az anyagba való kapaszkodásunk okozza azt a kényszerhelyzetet, ami miatt a kapaszkodó elveszti a funkcióját. Biztosan jártál már életedben legalább egyszer sötét lépcsőházban. A lépcsők mellett végig futott egy kapaszkodó, ami csupán egy eszköz, arra szolgál, hogy megmutassa az irányt, jelezze, hogy hol vannak egyenes szakaszok, hol számíthatsz a körvetkező lépcsőre, vagyis, hogy segítse a tájékozódásod.
A lépcsőházban a kapaszkodó már sok embert elkísért az útján, pedig senki sem önmagáért a kapaszkodóért ment be az épületbe. Mindenki a saját céljáért kelt útnak és nem azért, hogy megérinthesse a kapaszkodót.
Tíz éves koromban egy kertes házból elköltöztünk egy lift nélküli lépcsőház második emeletére. Akkor nagyon szerettem a lépcsőket fentről nézni és megfigyelni a szomszédokat közlekedés közben. Kis idő után már nem csak a kapaszkodóra tett kezükről, hanem már a lépteikről felismertem őket. Észrevettem, hogy mindig ugyanúgy, ugyanannál a lépcsőfoknál kapaszkodnak meg, vagy rakják le a csomagjaikat és állnak meg pihenni. Minden egyes nap ugyanúgy küzdenek meg a lépcsőkkel és a megterheltség okozta légszomjjal. Felmerült bennem a felismerés, sablonok között élünk, mindig, mindent ugyanúgy teszünk, nem változik semmi, bár mindenki panaszkodik, hogy milyen nehéz, milyen meredek a lépcső, de senki sem változtat, nem költözik el, senki sem tervezi meg a bevásárlást, hogy az elfelejtett dolgokért legalább ne kelljen még egyszer újra felmászni a legfelső emeletre, senki sem szervezi máshogy az életét. Ezt tíz éves gyermekfejjel felismerni, igen nagy csalódást jelentett a felnőttekben. Akkor eldöntöttem, hogy én nem fogom meg a kapaszkodót, megtanulok kapaszkodók nélkül feljutni. Kis gyakorlással sikerült is, már kettesével is tudtam a lépcsőkön haladni, majd önmagammal versenyeztem, hogy milyen gyorsan tudom kettesével venni a lépcsőket, szinte a kifulladásig rohantam és nagyon büszke voltam magamra.
Egyszer egy ilyen verseny alkalmával meg akartam dönteni a saját rekordom, minden gyorsaságom latba vetettem, de rosszul mértem fel egy lépést és mivel meg sem érintettem a kapaszkodót térdre estem. A zajra kijött a szomszédnéni, aki csak azt látta, hogy erősen lihegek és éppen próbálok két lábra állni. A néni meg sem kérdezte, hogy mi történt, nem tudta, hogy a lihegés a versenynek köszönhető és jól leteremtett, hogy: Meg ne lássam még egyszer, hogy ilyen szeleburdi vagy! Miért nem fogózkodsz te gyermek, így nem biztonságos, azért van a korlát. A szavai egész délután a fülembe csengtek, azelőtt sosem gondoltam a kapaszkodóra úgy, mint egy korlátra. Azelőtt sosem gondoltam arra, hogy a „versenyem” biztonságos-e vagy sem…
A biztonság és a korlát szavak visszhangoztak bennem, akkor sem tudtam ezt a két szó, hogy férhet össze. Ma már tudom, hogy azért nem, mert az igazi biztonság nem kívül, hanem belül van. Az a biztonság, ami rajtunk kívül van, az hamis.
A hamis biztonságérzetért pedig bármit hajlandóak vagyunk megtenni, elviselni. A hamis biztonságérzet árát pedig vastagon megfizetjük…akár az életünk árán is. Szomjazzuk a szabadságot, mégis mindvégig a belénk nevelt hiedelmek börtönében vergődünk, félelmektől bénultan. A szabadság és a külső korlátok nem egyeztethetőek össze. Egyik a másik ellentéte. Viszont mivel mindkettő állandó társunk, kész is az örökös harctér. A külső korlátok így válnak barikádokká, mely mögött a szabadság után sóhajtozva szinte már ki sem látszunk. A szabadság utáni sóvárgás pedig újra csak választás elé helyez bennünket, mert ha már eléggé kényelmetlenné vált a helyzet valamin változtatni kellene. A változást újra és újra csak a külső dolgokban, az anyagban keressük, mert könnyebbnek, kényelmesebbnek szeretnénk érezni azt a csatateret, amit tévesen életnek nevezünk. Tévesen, mert az állandó harc és küzdelem tere nem lehet élettér. A háborút és a csatát csak túlélni lehet, de állandóan csak ebben lenni nem nevezném nagybetűs életnek.
A harc és háború csak a rombolásról szól, háborúban nincs építkezés, nincs fejlődés. Amíg csak az anyagban gondolkodunk, addig csak önmagunkon kívül építkezünk, fejlesztünk, és belül nem, addig csak a frontvonal változik, de a harc folytatódik. Ezért neveztem ezt a helyzetet dupla csapdának.
A korona vírus miatt most is egy ilyen dupla-csapdás időszakot élünk meg. Eddigi megszokott, anyag-fókuszú rutinunk megváltozott. A megszokott most nem elérhető. Meddig terjed ebben az én felelősségem?
Azt mondják, hogy ez a helyzet a komfort zónán kívül esik. De mi az a komfortzóna?
Honnan tudom, hogy a komfort zónán, kívül vagy azon belül vagyok?
Át kell-e lépni?

 

Ossza meg ismerőseivel:

Share on facebook
Facebook
Share on linkedin
LinkedIn
Share on email
Email
Skip to content