unnamed

Az örökkévaló megérintése TUDATOSSÁG – FORMA – ELFOGADÁS

Ha nem tudod, hogy ki vagy a formán túl, az tudatlanság. Az egyetlen alapvető tudatlanság. A tudatlanság azt jelenti, hogy nem tudod az egyetlen lényeges dolgot. De aztán ha úgy keresed azt, mint a tudás tárgyát, az további tudatlanság. Ha úgy keresed az igazi lényegedet, mintha az bármikor is a tudás tárgya lehetne, akkor attól csak még mélyebb tudatlanságba süllyedsz. Tehát minden azonosulás: tudatlanság.

ECKHART TOLLE: (Rishikesh, indiai lelkigyakorlatos ház) 

Minden, ami önmagad valamivel történő azonosítása, az végső soron tudatlanság. Roppant okos dolognak tűnhet az emberi nézőpontból, hiszen a tudatlanság legmélyebb értelme, a tudatlanság valódi értelme nem az iskolázatlanság, ahhoz semmi köze. Sok rendkívül iskolázott ember létezik, akik ugyanakkor tudatlanok. És ez nem értékítélet! Csupán annak belátása, hogy nem alapvető természetük a tudatlanság, ők csupán egy illúzió csapdájába estek, és nem tudják, hogy valójában kicsodák.

Ha nem tudod, hogy ki vagy a formán túl, az tudatlanság. Az egyetlen alapvető tudatlanság. A tudatlanság azt jelenti, hogy nem tudod az egyetlen lényeges dolgot. De aztán ha úgy keresed azt, mint a tudás tárgyát, az további tudatlanság. Ha úgy keresed az igazi lényegedet, mintha az bármikor is a tudás tárgya lehetne, akkor attól csak még mélyebb tudatlanságba süllyedsz.

Tehát minden azonosulás: tudatlanság.

Ó, adnak neked mikrofont.

„Tudom, hogy fölötte állok ennek a formának. Érzem. De ebben a formában most éppen anya vagyok. És én azonosulok is ezzel. Ám tudom, hogy ha azonosulok ezzel, akkor valamennyit szenvedni fogok. Hajlandó vagyok elfogadni ezt a szenvedést. Ez tudatlanság lenne? Köszönöm.”

A forma, amelyként itt vagy, szintén megbecsülendő. Azt nem utasítod el. A formát megbecsüljük. Még a korlátokat is, amint azt szemügyre vettük. A korlátokat, amelyekkel szembe találod magad amiatt, hogy forma vagy.

A tény, hogy anya vagy, szintén korlátokat kényszerít rád. Mindez azzal kapcsolatos, hogy fölvállalod ezt az átmeneti szerepet. És ezt megbecsülöd, s hagyod lenni. Nem szabadulhatsz meg a formától addig, amíg itt élsz. Mindössze arra van szükséged, hogy tágasságot teremts a forma körül. Akkor a forma ebben a tágasságban mozog, és teszi, amit tennie kell e formaként. Méghozzá jobban, mint azt bármelyik olyan forma tudná tenni, amelyik azonosul a formájával, és amelyik körül egyáltalán nincs tágasság, és te totálisan és kizárólag anya vagy. Akkor lép be a képbe az illúzió. A forma cselekszi meg mindazt a lényeges dolgot, amelyet az emberek akarnak és keresnek.

Csak akkor tudsz megjelenni, ha nem azonosulsz teljesen a formával, hanem megadod magadat a formának. És tágasság van. És akkor áramlik be igazából a szeretet. A szeretet nem a formával való azonosulásból ered, hanem abból, hogy fölismered, hogy te valójában a forma körüli tér vagy. Hogy tudod ezt.

És ekkor a szeretet be tud áramolni a formába. Különben csak az anya tipikus szeretetét kapod, vagy a szerető tipikus szerelmét, amiről tegnap beszélgettünk. S az anya tipikus szeretete nagyon csimpaszkodó. Hiszen az csupán a forma ragaszkodása egy másik formához. Kívülről óriási szeretetnek tűnik, de aztán az történik sok anyával, hogy nem tudják elengedni a gyermeküket. A forma egyre nagyobbra nő – 18, 20, 25, 30 éves lesz –, ám az anya még mindig csimpaszkodik bele, mert önmagadat csak formaként ismered. A gyerekedet is csak formaként ismered. Csimpaszkodsz bele.

Az anya továbbra is szeret, és nem veszi észre, hogy már fojtogat a szeretetével. Mert… És ez megint csak tudatlanság.

Tehát valamennyi funkció, ami ehhez az időleges formához tartozik, bármilyen időleges szerepe is legyen ebben a világban, ahogy azt teljesíti, amikor teljesen azonosulsz a formával, akkor működési zavar lép fel, mert az alapvető tudatlanság áramlik be a tetteidbe. Akár anya vagy, akár szerető vagy bármilyen egyéb forma. Az alapvető tudatlanság, hogy nem tudod, ki vagy azon túl, be fog áramolni abba, és ez hozza létre azt a hibás működési módot, ahogy az emberek többnyire viselkednek és egymással kapcsolatba lépnek.

Tehát már eleve tudatában vagy annak, hogy ez egy szerep, egy funkció, egy forma, és te megbecsülöd azt. De nem azonosítod vele teljesen magadat. Már tudod, hogy ez egy funkció. Tehát tágasság van körülötte. És ezt követően megteszed a kötelességeidet, bármilyen kötelességed adódik is tágabb értelemben belőle. Ez talán nem szép szó. Megteszed, amit meg kell tenned, ezen időleges formaként, méghozzá szebben – azzal a lényegi, kimondhatatlan értékek, amelyek beáramlanak abba, amit csak teszel, amelyek nem a személyedből vagy a formádból erednek: szeretet, együttérzés, gyöngédség, öröm…

Sok anya azt hiszi magáról, hogy ő csodálatos anya, holott teljesen neurotikus azzal, ahogy… És ez csak egy példa a sok forma közül.

A formákat tehát megbecsüljük. A formával együtt járó korlátokat elfogadjuk. És már láttuk, már beszélgettünk arról, hogy a forma korlátai miként válnak valóban bejárattá, kapuvá. Meg sem próbálunk olyan helyzetet találni, amely mentes a korlátoktól. Igen, megteheted, hogy a helyzetedet kellemesebbre cseréled. De az sem lesz mentes a korlátoktól. Az szebb ház lesz, szebb ez vagy az. Ez rendjén van. Ám ott másfajta korlátokkal találkozol.

Tehát így vagy úgy, de szembe találkozol velük. Ezért nem futsz el előlük. Hanem elfogadod őket, megadod magad annak, ami van.

Tehát folyamatosan az, ami a formán túli, ott van mögöttes tudásként, mögöttes tudatosságként, jelenlétként, tágasságként, bármelyik szó válik is be neked útjelzőként. Nem megtagadva a formát, egyáltalán nem. Megbecsüljük. Megbecsüljük azt.

———————————————————————————————————-

Volt egy kérdés…

Talán megnézünk még néhány kérdést, nagy restanciám van e téren…

Elolvastam pár kérdést ma reggel. Az egyik így szól: „Miért hibáztatjuk a formát?” Nem hibáztatjuk a formát, egyáltalán nem! Hálásak vagyunk a formának, mert a forma és a formán túli végső soron egy. Az visz el oda. Ez azt is jelenti, hogy ha történetesen anya vagy… Az az anya, aki teljesen azonosul a formával, nem is tudja igazán meghallgatni a gyermekét. Az ilyen anya megmondja a gyereknek, hogy mit kell tennie, és mi miatt kell aggódnia. Holott már attól is, ha képes vagy leülni a gyerekkel, és odafigyelni rá, megjelenik a rezdületlenség, a tudatosság, a tudatos jelenlét. A gyerek beszél, és ott a tágasság. Ekkor ebből az állapotból meg tudod engedni – erről tegnap volt szó –, engedd meg a gyereknek is, hogy előadja tudattalanságát, ami része az emberi állapotnak, a szenvedést, amely azzal jár, elkerülhetetlenül, te pedig segítesz, amennyire csak tudsz, és aztán megengeded, hogy a gyereked megtanulja, amit annak révén meg kell tanulnia.

Egy másik példa a formára, egy funkcióra, egy szerepre: ha olyan munkád van, ami nem érdekes, amit utálsz, amitől igyekszel szabadulni. Természetesen kereshetsz másik munkát, de talán beleragadtál. Talán kerestél már.

Talán pincérnőként dolgozol, holott valójában színésznő vagy, de mivel nincs elég lehetőség, egy ideig egy étteremben kell dolgoznod. Talán harag él benned emiatt. Rosszul érzed magad, hogy ezt a feladatkört, ezt a szerepet kell betöltened. Egyik lehetőség, hogy nem adod meg magad: „Oké, akár még el is fogadhatom, hogy most éppen pincérnő vagyok.” Fogalmakat adsz az elmédhez. Nem vagy pincérnő! „Akár még el is fogadhatom, hogy szegény vagyok.” Ennek semmi köze a megadáshoz. Csak további fogalmakat adsz az elmédhez. „Akár még el is fogadhatom, hogy egy csődtömeg vagyok.” Újabb fogalom az elmének. Semmi köze a megadáshoz.

Az elfogadás kizárólag a mostra vonatkozik. Bármi is van éppen: viszek egy tálcát a konyhából az asztalhoz. Ez az a feladatkör, amit ebben a pillanatban éppen betöltök. Ennek szentelem hát figyelmemet. Megadom magam. Csupán ennek a mozdulatnak. Utána pedig a vendéghez szólok. És figyelmemet adom ennek az embernek. „Óhajt még valamit?” És ez egy őszinte kérdés. Nem holmi formális kérdés: „Óhajt még valamit?” Igazi interakció zajlik köztetek. Ha megbecsülöd a pillanatot, bármilyen formát is öltsön az, megbecsülöd, márpedig a jelen pillanat az éttermi vendéként ölt formát. Megbecsülöd őt. És érezni fog valamit, még ha nagyon mélyen is. Megkérdezed: „Hozhatok még valamit?”

Igazi interakció zajlik köztetek, mert megbecsülöd a pillanatot. A mostot. Azt a formát, amit az fölvesz. Nem cipelsz önmagadról alkotott fogalmat a fejedben, amit utálsz, s amivel magadban harcolsz. Én az önmagamról alkotott fogalommal… Ez egyre bonyolultabbá válik. Senki sem tudja kibogozni. Sokévnyi pszichoanalízis kell ahhoz, hogy átrágd magad rajta.

Van egy részem, amelyik neheztel arra a képre, amelyet magamról kialakítottam, és aztán van egy másik részem… Iszonyúan bonyolult. Te ezt cipeled, és folyton az sugárzik belőled, hogy nem akarsz ott lenni, ahol vagy, s nem tetszik a forma, amit ez a pillanat felölt, és nem kedveled ezt a vendéget. Még ha mosolyogsz is… A vendég pedig érzi ezt.

Ekkor azonban felhagysz azzal, hogy panaszkodj a pincérnőként való fogalmi azonosulásoddal, s hogy boldogtalan vagy holmi illúzió miatt, a fogalmi identitástudat miatt. Egyszerűen megbecsülöd ezen pillanat formáját. Ott állsz, és azt mondod: „Hozhatok még valamit?” És minden alkalommal, amikor vendég érkezik, ott van ez a nyitottság és az áramlás. És ki tudja?

Itt történik meg az átalakulás – így vagy úgy –, amikor nyitott vagy a pillanat „ilyenségére”. Hirtelen kinyílnak az ajtók. Hogy honnan érkezik a változás? Azt nem tudjuk.

Többé már nem követelsz változást a boldogságodhoz. És aztán egy nap talán – ez csak egy lehetséges példa – azt kérdezed: „Hozhatok még valamit?” Mire a vendég azt feleli: „Nem. De elárulná a nevét? Itt a névjegykártyám.” „Ó! Steven Speelberg!” S azt mondja: „Van magában valami, nem is tudom, mi, de…” S aztán 3 évvel később világhírű színésznő vagy, már nem dolgozol étteremben, és rájössz, hogy nem tudsz kilépni a házadból anélkül, hogy csődületet ne okoznál. Bárhová mész, akarnak tőled valamit. Mindannyian futnak feléd. Őrület!

Ekkor szembesülsz ezen helyzet korlátaival. Többé már sehova sem mehetsz. Testőrök nélkül. Többé már nem mehetsz el sétálni. Minden egyes helyzetnek megvannak a maga új korlátai. Mindenki akar valamit. Hizlalni akarják az egójukat azzal, hogy kapcsolatba lépnek veled. Hol az igazi emberi kapcsolat? Új korlátok. Erre sem úgy reagálsz, hogy elfutsz előle.

Felismered, hogy minden helyzet magával hozza a maga új korlátjait. És megadod magadat annak. Különben boldogtalan leszel színésznőként, és ha boldogtalanságod ellenére híressé válsz, akkor ott is boldogtalan leszel. Panaszkodsz. Megpróbálsz kitörni. „Ez nem az!”

Soha nem az, ha ellenállsz a most formájának. Ebben az a szép, hogy lényed belső állapota független a külső körülményektől. A színésznő, a pincérnő és a híres színésznő alapvetően… Mondhatjuk: ugyanannak a személynek a két „inkarnációja”. Mélyen, legbelül, mégis ugyanazt érzik. A híres színésznő ugyanazt érzi, mint korábban. „Mert akkor is megadtam magam, és most is megadom magam.”

A belső állapot független a hullámzó formáktól, a körülményektől. Ez azt jelenti, hogy megszabadultál a világtól, attól, hogy azt valamihez igényeld. Hogy azt odaadja neked. És a fő dolog, amit az emberek a világtól akarnak megkapni: az éntudatuk. Te ettől már megszabadultál. És természetesen sok egyéb kifejlet is lehetséges. A pincérnő…

Ki tudja, mi történik minden emberi lénnyel, aki a megadás állapotában van. Hirtelen valami teljesen más tűnhet fel, és ő már egyáltalán nem színésznő. Lehet, hogy az csak egós illúzió volt… Nem számít.

Tehát nem cipeled a fogalmi azonosulás terhét a fejedben. Mindig vissza, ide. A fogalmi identitásnak múltra és jövőre van szüksége. Az súlyos. Szenvedéssel jár. Erre te: huss! „Ó! Csak ezt!” Becsüld ezt! Add meg magad ennek! Huss! Mindig egyszerű. Mindig rendjén való. Még haldoklásod közepette is. „Rendben van.”

———————————————————————————————————-

„Múlt éjjel szívszorító szomorúság jött rám. Hagytam lenni ezt a szomorúságot, és jelenlétben figyeltem azt. A szomorúság részben annak volt köszönhető, hogy véget ér a tanítás. Ám aztán rájöttem, hogy te megismertetted velem a bennem élő örök tanítót. Ekkor megnyugodtam.

A szomorúság másrészt abból eredt, hogy elválok drága barátomtól és tanítómtól, Eckharttól, de ez csak addig tartott, amíg rá nem jöttem, hogy egy részed mindig itt lakik majd a szívemben. És ekkor hálát éreztem.”

Egy részem… Nemcsak egy részem, hanem a teljes egészem ott van a szívedben: önmagadként. És ma délelőtt, amikor sokatokkal egymás szemébe nézve találkoztam, magammal találkoztam. Különböző formákkal, de mindig magammal. Tehát nagyon jó ismerlek benneteket. Anélkül, hogy sokat kéne tudnom rólatok. Hatalmas a különbség a kettő között!

Amikor az elme azt mondja: „ismerlek”, úgy érti azt, hogy „sokat tudok rólad”. Ez más. Amikor nem az elme révén ismerlek. Lehet, hogy semmit sem tudok rólad. És amit esetleg tudok is rólad, az nem túl fontos. Mert a rólad való tudás a forma világára vonatkozik, a múltadra, a történetedre, az elméd tartamára, a kondicionáltságodra. Mindez a rólad való tudás. De ez nem te vagy.

Tehát itt ez a szépség, és persze az emberek azt hiszik, hogy ha tudnak róla, akkor már ismerik azt. Pedig nem. Számtalan olyan pár van, akik együtt élnek, ám nem ismerik egymást, mert nem ismerik önmagukat. Senkit sem ismerhetsz másként, mint önmagad ismerete révén. És természetesen nem gondolatok révén ismerhetsz bárkit is. Gondolatok révén mindössze róla tudhatsz meg valamit.

És ez nemcsak emberi lényekre áll, hanem mindenre, amivel kapcsolatban ismerettel rendelkezel. A természetre, a növényekre, a világra. A forma világának bármely aspektusa csak róla való tudás. Az formatudás, s nem lényegi. A formatudásra mindig az elkülönültség jellemző. Mert az fogalmak révén ismer, amelyek további formák. A formatudásnak megvan a maga helye. Alkalmanként az hasznos. Alkalmanként szükség van rá. Ám a formatudás csapdájába zárva élni: a leláncoltság szörnyű formája. Ha semmit sem tudsz a formatudáson túl, az leláncoltság. Függetlenül attól, hogy mekkora ismeretanyaggal rendelkezel dolgokkal, a világgal, az emberekkel kapcsolatban.

A formatudást tehát – az egyensúlyhoz – ki kell egészíteni a tudás lényegével, ami nem gondolaton, nem elmén keresztül érhető el. Ami csak akkor kerül elő, amikor az elme elcsendesedik. És ebben a világban ez idáig természetesen még nem értük el ezt az egyensúlyt.

Mindenki beleveszett a formába, a formatudásba. Az iskolák. Mindössze ezt tanítják. Úgy is fogalmazhatnánk: mindent megtanítanak, kivéve azt az egy dolgot, ami igazán számít… Az egyetemeken: mindenről tudnak. Burjánzik a tudás, és egyre nagyobb mértékű a szakosodás. Immár doktori értekezéseket írnak egy hajszálról… Egyre szűkebbé és szűkebbé válik a szakterület. Az elme tehát az egyre apróbb részletek felé halad. És jóllehet az adott szakemberek ugyanazon a területen dolgoznak – például a biológiában –, az már apró területekre van felosztva. Az emberek pedig ezen a rendszeren mennek keresztül, és kondicionálódnak.

Egy jó barátom az egyetemen, a posztgraduális képzés keretében, a mezei egér belső füléről írta a doktoriját… És ez 3-4 éve intenzív kutatásba és tanulásba került neki, s vaskos kötet született belőle. És nem azt mondom, hogy ez rossz dolog! De mutatja, hogy milyen mértékben aprózódtunk fel.

Az emberekben ugyanakkor forró vonzódás él az igazság iránt. A valódi tudás iránt. Ez különösen intenzív azokban a társadalmakban, amelyek nagyon messzire jutottak az elaprózódásban, s ahol elburjánzott az elme és elburjánoztak a dolgok. A dolgok elburjánzása a magasan fejlett világban az elme elburjánzását kíséri. Annyi dolog van! Mindenütt.

Itt tehát valami olyannal foglalkozunk, ami egyszer talán – ahogy egyre több ember válik tudatossá – a fő tantárgy lesz az iskolában. Amivel itt e héten foglalkoztunk. Ez lesz a legtermészetesebb dolog, minden iskolai tananyag központi magva, ami a többi tantárgy tengelyét képezi. És azok így már helyénvalóak lesznek.

Vedd észre és becsüld meg a külső csönd és a belső rezdületlenség e terét! Elég azt észrevenni. És akkor már becsülöd is. Hogyan hagyhatna ez el benneteket, miután elmentek?

Igazából nem távoztok sehová. Csupán a titeket körülvevő érzékszervi észleleteket változtatjátok meg. A forgószínpadhoz hasonlóan. Tudjátok, eges színházakban, hogy ne kelljen átrendezni a díszletet, a színpad körbefordul. Már elő van készítve a másik színpadrész a következő jelenethez, és ezért az egész színpad körbefordul. És hirtelen másik díszletben találod magad. Semmi sem változott!

És természetesen veletek is ez fog történni, amikor elmentek innen. A díszlet hirtelen megváltozik. Természetesen továbbra is most lesz. Mindig most van. Történetesen a legélvezetesebb dolog hagyni változni a díszletet. Hagyni érvényesülni minden dolog átmeneti természetét, a folyamatos változást, minden élmény rövid életű természetét, lenni hagyni a mulandóságot. Lásd meg!

Néhány napja röviden már megemlítettem, hogy a megengedés és a látás, amik együtt járnak, azt jelzik, hogy van valami az időn, változáson, születésen és halálon túl, valami örök. Az egyszerű tény, hogy képes vagy látni valamennyi jelenség és forma mulandóságát, hogy képes vagy tudni és látni azt… Nem az elméddel! Nem azzal, hogy ennek vagy annak nevezed! Egyszerűen csak látod azt. Ez arra utal, hogy van valami rajtuk túli. Ha nem lenne, akkor nem is látnád meg azt.

Említettem már a példát: ha az egész világ zöld lenne, a zöld szín nem létezne. Kell lennie valami nem zöldnek ahhoz, hogy lásd a zöldet. Kell lennie valaminek, ami nincs alávetve a mulandóságnak, hogy észrevehesd a mulandóság tényét. Ez a látás. Ez a tudatosság. A kondicionálatlan, ami lát. Anélkül, hogy azt bárminek is neveznéd. Ez az örök, rezdületlen jelenlét. Az lát.

És ez az oka, hogy buddhista szerzetesek egyes országokban ellátogatnak a hullaházakba, ahol a tetemeket tartják, és pár óráig ott ülnek, a halott testeket figyelve. A mulandóságon meditálnak. Nyugati nézőpontból ez őrültség. „Mi az ördögöt keresnek ott?!” Holott mély bölcsesség rejlik ebben. Meditálnak a mulandóságon. A legjobb módja a mulandóságon való meditálásnak pedig az, ha a halálon meditálsz, amint az megjelenik. Mindig megjelenik. Előbb-utóbb, a mostban. Valamilyen formában.

Ennek a lelkigyakorlatnak a vége is a halál egy formája. Gyönyörű! Minden vég, minden búcsú egy apró, kicsi halál. Ezért érzik szükségét az emberek, hogy azt mondják: „viszontlátásra”. Mert egy kis halál történik ilyenkor, és biztosak akarunk lenni benne, hogy ez nem végleges. De ti egyszerűen csak hagyjátok lenni!

Amit nem mondok lelkigyakorlatokon: „Viszontlátásra a következő lelkigyakorlaton!” Nagyon boldog vagyok, ha nem látlak. Ha ugyanis nincs szükségetek arra, hogy eljöjjetek, az gyönyörű! Ha látlak, az is gyönyörű. Ne kötődjetek a „viszontlátásra” gondolathoz!

Megcsendítem a csodálatos csengőimet. Ez felhívás a jelenlétre. A felébredésre. Az elméből történő felébredésre. Áldás rátok az utatokon, amely réten és időn át vezet! És ami ennél is fontosabb: a mostba vivő utatokon, ami egyre mélyebbre visz a mostba, az időtlenbe! És ebben az állításban máris egy kis paradoxon rejlik, de ez már csak így van.

A szívben minden dolog egészét és részét látom… …de a tudatban nem találok határokat. Ha azt kérdezed: „hol kezdődik a tudat, és hol végződik?”, azt kell felelnem, azt kell felelnem, azt kell felelnem: mindig is volt.

„A világ csak belülről változhat meg.” (Eckhart Tolle)

 

Ossza meg ismerőseivel:

Share on facebook
Facebook
Share on linkedin
LinkedIn
Share on email
Email
Skip to content