Tudatosság

Szellemi fejlődés – Kurt Tepperwein

Csak akkor fejlődhetünk, ha előzőleg már megismertük önmagunkat. Minden ember azon a fejlődési fokon áll, amely megfelel aktuális tudatállapotának. Az élet pedig rengeteg lehetőséget kínál a tovább fejlődéshez.

Mindennap megadja annak lehetőségét, hogy új meg új tapasztalatokat gyűjtsünk, felismeréseket tegyünk, és ezekből tanuljunk. Ezeket az alkalmakat ki kell használnunk, hogy újabb belátásra tegyünk szert, kitágítsuk a tudatunkat és magasabb tudati fokra léphessünk.

De természetesen nem minden sikeres ember áll szellemileg is magas szinten. Nagyon vicces lenne például, ha az embereket olyan ruhában jelenítené meg a lelki szemünk, amilyen a szellemi-lelki koruknak felelne meg. Mit gondol, hány “komoly” ember szaladgálna elsőáldozó öltönyében hatvan vagy még több éves létére? Amúgy pedig – hogy néz ki az ön szellemi ruházata? A szellemi fejlődésnek nincs köze sem a sikerhez, sem az intellektushoz, mert egészen más szinten mozog.

Nézzük példának a dicséretet és a korholást. Minden ember örül annak, ha megdicsérik, amikor jól végzett valamit. Ez teljesen normális dolog, és örömmel fogadjuk a dicséretet. Másképp néz ki azonban a dolog, ha leszidnak bennünket. Leggyakrabban bosszankodunk a kritika miatt, és igazságtalannak érezzük a bírálatot. Aztán cselekszünk is: megtámadjuk a kritikus személyét, elbánunk vele. Ez jóleshet, de a bírálat lényegén mit sem változtat.

Ha azonban rájövünk, hogy a kritika éppen annyira igaz, mint az ember, aki mondja, akkor másképpen fogjuk látni a dolgot. Hiszen előfordulhatott, hogy akaratlanul is hibáztunk – ekkor hálával tartozunk bírálónknak. Hiszen a kritika révén kijavíthatjuk a hibát, és legközelebb biztosan nem rontjuk el a dolgot.

Ha pedig nem hibáztunk, akkor nem kell egyet-értenünk a kritikával, hanem esetleg megpróbálhatjuk megérteni a bíráló személyét. Ő a saját tudati szintjéről nézi a dolgokat, amely biztosan nem azonos a miénkkel. Ilyen esetben nyugodtan elengedheti a bírálatot, mert annak semmi jelentősége nincs az ön szempontjából, hiszen nem felel meg az ön tudatállapotának.

Ezen az egyszerű példán is láthatta, hogy nem lehet mindenki a barátja, és nem lehet mindenki a tanítója sem – viszont ön mindig készen állhat a tanulásra.

Egy másik példa: az ego csapdája. Valakitől jó tanácsként azt hallja, hogy másképp kellene viselkednie bizonyos helyzetekben. Meg is mondja, hogyan. Ekkor az egója is szót kér, és odasuttogja: “Nem is kell így tenned, hiszen ő sem így viselkedik. Persze, ő könnyen beszél!”

Nos, ha hallgat rá, akkor egy fontos felismeréstől fosztja meg önmagát: nevezetesen attól, hogy az igazság nem függ annak az embernek a tetteitől, aki ezt a jó tanácsot adta önnek. A tanáccsal mindössze egy lehetőséget kínált fel önnek, amelyet valóra válthat. De ha ön csak azt látja meg, hogy az életvitele eltér attól, amit önnek tanácsolt, akkor egy jelentős tapasztalat marad ki az életéből. Mit is tanult most a példából? Megtanulhatta, hogy az üzenet és az üzenet hordozója között különbséget kell tenni. Márpedig milyen könnyen összekapcsoljuk a kettőt! Tanuljon meg különbséget tenni, tiszta tekintettel és nyitott szívvel vizsgálja a dolgokat, és sok újat fog megélni, csodálatos tapasztalatokra fog szert tenni. Olyan távlatok nyílnak meg, amelyek eddig rejtve maradtak ön előtt.

Az ön egója, akármilyen fájdalmas is, afféle helyes kis fickó, aki azonban amellett, hogy gyakran rossz tréfákat űz önnel, egyre lustábbá és hájasabbá válik, legszívesebben már csakis a széles, kényelmesre taposott ösvényeken járna-kelne, és mindent meg is tesz azért, hogy önt megtartsa ezeken az utakon. Önön múlik immár, hogy kordában tartja-e ezt a kis hatalmaskodót, és megmondja-e neki, milyen utakon járjon. Lehet, hogy jobban fülön tudja fogni, ha igazi kis emberkének képzeli el, szeretetre méltónak, kedvesnek, de igen önfejűnek és meglehetősen tohonyának.

Jelszónk: nem szabad megállni, hanem előre kell nézni és előre kell haladni az utunkon! A múlt ballasztját el kell hagynunk, engedjük el a múltat, és váljunk szabaddá az új számára! Ha akarunk valamit, akkor tegyünk is érte valamit! Ha nem akarunk háborút, akkor gondoskodjunk a békéről! És ez nem a világpolitikával kezdődik, hanem önmagunkban: teremtsük meg a békét önmagunkban, családunkban, a munkahelyünkön, a baráti körünkben. Az a béke, amelynek szilárd alapjai vannak, hamar elterjed és tartós marad.

Önmagunk békéjét akkor találjuk meg, ha elfogadjuk és vállaljuk önmagunkat és az életünket is olyannak, amilyen. Meglátja, ez egyáltalán nem olyan egyszerű! Kemény, folyamatos munkát igényel, amelyet önmagunk formálására kell fordítanunk, ezenfelül fegyelmet és türelmet is igényel. De megéri!

Ahhoz pedig, hogy a többi emberrel békében élhessünk, elsősorban toleranciára van szükségünk. Keressen ki az ismerősei köréből olyan embert, akit nemigen szívlel például a barátságtalan stílusa miatt. Legyen vele mindig előzékeny, barátságos, akár kedves, szívélyes is. Néhány hét múlva azt fogja látni, hogy a helyzet mit sem változott. Ismerőse nem változott meg, épp olyan tüskés és barátságtalan, mint eddig volt -az egész baráti közeledés semmit sem ért.

Mégis hálásnak kell lennie ezért a lehetőségért, mert megtanította önt valamire. Pontosan megmutatta, hogyan is működik a tolerancia. Ön azt akarta elérni, hogy az illető megváltozzék, kedvesebbé váljon, vagyis, hogy önről vegyen példát. De vajon miért? Joga van hozzá, hogy úgy éljen, ahogy akar, és ha élete végéig barátságtalan akar maradni, hát megteheti, akár több életen keresztül is barátságtalan maradhat. Nem a mi feladatunk megváltoztatni. A mi feladatunk abban áll, hogy elfogadjuk őt olyannak, amilyen, és ha cselekszünk, ne várjunk el tőle ellenszolgáltatást.

“Minden embert olyannak fogadok el, amilyen”. Ameddig azonban az ellenszolgáltatás elvárásának akár a leghalványabb jelét is felfedezhetjük magunkban, addig ezek csak üres szavak maradnak.

Vizsgálja meg most a beállítottságát, vegye sorra ismerőseit! Hánynál akad el, ilyenféleképpen: “Hát Dénest tényleg el tudnám fogadni, csak ne volna olyan rettentően harsány!”

Legyen hálás minden egyes emberért, aki ilyen módon tükröt tart ön elé, és megmutatja, miféle hiányosságai vannak még. Mindaz, ami önnel történik, az ön beállítottságát és viselkedését tükrözi. A környezet, a külvilág azt veri vissza, amit ön kisugároz, mint a fal nyáron a hőséget. A téglák és kövek még este is sugározzák a meleget, ön is ilyesféleképpen működik. Akármit sugároz is ki, az mind visszakerül önhöz, néha nem közvetlen úton, néha fel sem lehet ismerni, de meg fogja érezni. És minél mélyebbre ássa bele magát ebbe az anyagba, annál érzékenyebben fogja érzékelni az ilyesfajta rezgéseket.

Ha időközben már rájött, hogy mogorva ismerősét nem tudja megváltoztatni, akkor tegye fel a kérdést magának, hogy vajon miért nem kedveli. Hiszen valamennyien Isten teremtményei vagyunk, és Isten mindnyájunkban ott van. Valamennyien részei vagyunk a nagy tudatnak, az ismerőse is, és ön is.

Miért is nem kedveli őt? Ha Isten elfogadja, akkor, hogy jön ahhoz, hogy ne fogadja el őt, és benne az Istent? Ismét felismerhette egyik hiányosságát: ítél, megítél, elítél valakit. Sürgősen változtatnia kell a beállítottságán, ha tényleg így gondolkodik. Próbálja meg szeretni az embertársait, még ha egyikük-másikuk esetében ez nehezen megy is. Keresse meg bennük a pozitívumot, és ezután már nem lesz olyan nehéz megszeretni őket.

Az ilyen fejlődési folyamatok során kihasználhatja azt a lehetőséget, amelyet az élet kínál, hogy fejlődjön, növekedjen, érettebbé váljon. Kemény munka ez, de hamarosan learathatja a gyümölcseit.

Ossza meg ismerőseivel:

Share on facebook
Facebook
Share on linkedin
LinkedIn
Share on email
Email
Skip to content